Az életben számos nehéz helyzet adódhat, én korán megtanultam, hogy a
humor sokszor segíthet.
A történetem a gyerekkoromig nyúlik vissza, félénk
visszahúzódó, és csendes kislány voltam. Pesten nőttem fel, de a családom nagy
része hodászi, így nagyon sok időt töltöttem vidéken.
Gyerekként kétnyelvű
voltam, a cigány és a magyar nyelvet is használtam és gyakran fordult elő, hogy
a mondatok magyarul kezdődtek és néhány cigány szóval egészültek ki. Édesanyám
nevelésének köszönhetően a cigányságomra mindig büszkeségként tekintettem. Sajnos
ez nem azt jelenti, hogy ne szembesültem volna diszkriminációval a származásom
miatt. Sokszor előfordult, hogy a bevásárlások alkalmával követtek minket a
biztonsági őrök, így hamar megtanultam, hogyha valami tetszett a boltban, azt
nem vettem a kezembe, inkább csak néztem.
Óvódás voltam, amikor egy alkalommal az ebéd után az udvaron lévő
mászóka körül játszottam. Hirtelen az egyik társam, egy vörös hajú, szeplős fiú
odalépett hozzám és azt mondta, hogy cigányok nem játszhatnak a mászókán.
Megijedtem, és aznap nem is játszottam a mászókán.
Anya munkahelye közel volt az
ovihoz, így nem kellett sokáig várnom, hogy értem jöjjön. Hazafelé elmeséltem
neki, hogy mi is történt velem aznap. Visszagondolva biztos vagyok benne, hogy
nagyon bánthatta, hogy az egyetlen
kislányát, valaki megsértette. De bármennyire is fájhatott neki, nem mutatta
ki, csak annyit kérdezett: „Szeretnéd, hogy bemenjek az óvodába és beszéljek
az óvónővel és a kisfiúval?”
A válaszom természetesen az volt, hogy nem, hiszen
nagylánynak tartottam magam, aki meg tudja védeni magát. Ekkor anyának támadt
egy ötlete és megegyeztünk, hogy csak akkor nem jön be, hogy ha legközelebb
felteszek a kisfiúnak egy kérdést. Így, hát másnap, minden bátorságomat
összeszedve ezt kérdeztem tőle: „Szerinted melyik finomabb, a liszt vagy a
csoki?”
Ő csak nézett rám és nem mondott semmit. Sem akkor, sem utána.
A bejegyzést Balogh Vivien írta, Vajda Melindával való beszélgetése alapján.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése