2005. október 31.
A reformáció 488. évfordulójának napjához érkeztünk. Látszólag semmi
különös, de nekünk mégis fontos. Vészesen közeleg az 500. év, remélem a
hozzáértők kitalálnak addig valami értelmes és fogyasztható programsorozatot!
Azon tűnődöm e jeles nap kapcsán ismét, hogy mi is az, amit Isten az elmúlt 488
évben és az azt megelőző kétezerötszázban is naponta tanítani igyekszik nekünk
és az hogyan van jelen az én életemben.
Nos, néhány napja történt velem, hogy valami nagyon fontosat tanított,
amiről már most tudom, hogy 13 év múlva is nagyon fontos lesz számomra. Szóval
néhány nappal ezelőtt - egy kellemes, napsütéses délelőttön - éppen a szokásos
házimunkákat végeztem, már túl is voltam a mosáson, teregetésen, csak a tornác
felsöprése volt hátra, amikor meglátom, hogy a harangozónk, Péter is az udvaron
ténykedik. Péter jóra való cigány ember, aki a TSZ világában is kemény munkával
kereste kenyerét. Lassan egy éve már, hogy nálunk van, és igen elégedett
vagyok vele, jól és csöndesen dolgozik. Szorgalmas, sokszor olyasmit is
megcsinál, amit nem is kérek tőle. Igaz, eleinte többeket is zavart, hogy éppen
őt vettük fel a munkára, de hát mit csináljunk, egyesek a pirézek ellen is
tiltakoznának, ez a Peti meg tényleg olyan jó gyerek.
Tehát látom, amint kint tevékenykedik, és egyszer csak arra leszek
figyelmes, hogy az összegereblyézett avart meggyújtja, s az már lángol is
hevesen. Leszaladtam a tornácról, és ezt kiabálom neki: "Péter, mit
csinál, hát putri szagú lesz minden!" És abban a pillanatban szorító
fájdalmat éreztem a szívemben... Rögtön rájöttem, hogy mit mondtam neki,
szörnyen éreztem magam, és tudtam, ezt már nem tudom visszacsinálni. Ő
elszaladt eloltani a lángokat, én meg beszaladtam a házba és sírni és imádkozni
kezdtem.
Jó 2 óra telt így el, amikor egyszer csak kopognak. Péter az… Jajj.
Biztosan visszaadja a kulcsokat és nem látom többet. Belép, és azt kérdezi,
mondhat-e valamit. Persze. Olyasmi történt, amire nem számítottam...
"Köszönöm." Néhány másodperc után megértettem, hogy azt
köszöni meg, hogy én nem cigányként, hanem munkatársként tekintettem rá, akinek
lehet ilyet kiabálni. Egymás nyakába borultunk, és végtelenül hálás
voltam ezért. Valószínűleg 13 év múlva is az leszek még.
Ezzel a történettel azt tanította és tanítja nekem és nekünk Isten, hogy ő
hogyan lehet hős helyettünk a mi életünkben is. Akkor és úgy, amikor és ahogyan
nem is számítanánk rá. Ruhamosással kezdődött és a lelkem tisztulásával ért
véget. Isten elvégezte azt a munkát a szívünkben, amire elhívott. Lebontotta a
falakat és felépített helyette valami mást. Így lett a harangozóból barát, az
avar égetéséből a szeretet lobbanása, fájdalomból közös öröm és emlék. Soli Deo
Gloria!
A bejegyzést Páricsi Babett,
Farkas Anikó és Dani László írta, a Független Színház "Roma hősök"
workshopján. Berekfürdő, 2018.április 24.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése