Ugrás a fő tartalomra

Egy református lelkésznő naplója


2005. október 31.

A reformáció 488. évfordulójának napjához érkeztünk. Látszólag semmi különös, de nekünk mégis fontos. Vészesen közeleg az 500. év, remélem a hozzáértők kitalálnak addig valami értelmes és fogyasztható programsorozatot! Azon tűnődöm e jeles nap kapcsán ismét, hogy mi is az, amit Isten az elmúlt 488 évben és az azt megelőző kétezerötszázban is naponta tanítani igyekszik nekünk és az hogyan van jelen az én életemben.

Nos, néhány napja történt velem, hogy valami nagyon fontosat tanított, amiről már most tudom, hogy 13 év múlva is nagyon fontos lesz számomra. Szóval néhány nappal ezelőtt - egy kellemes, napsütéses délelőttön - éppen a szokásos házimunkákat végeztem, már túl is voltam a mosáson, teregetésen, csak a tornác felsöprése volt hátra, amikor meglátom, hogy a harangozónk, Péter is az udvaron ténykedik. Péter jóra való cigány ember, aki a TSZ világában is kemény munkával kereste kenyerét. Lassan egy éve már, hogy nálunk van, és igen elégedett vagyok vele, jól és csöndesen dolgozik. Szorgalmas, sokszor olyasmit is megcsinál, amit nem is kérek tőle. Igaz, eleinte többeket is zavart, hogy éppen őt vettük fel a munkára, de hát mit csináljunk, egyesek a pirézek ellen is tiltakoznának, ez a Peti meg tényleg olyan jó gyerek.

Tehát látom, amint kint tevékenykedik, és egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy az összegereblyézett avart meggyújtja, s az már lángol is hevesen. Leszaladtam a tornácról, és ezt kiabálom neki: "Péter, mit csinál, hát putri szagú lesz minden!" És abban a pillanatban szorító fájdalmat éreztem a szívemben... Rögtön rájöttem, hogy mit mondtam neki, szörnyen éreztem magam, és tudtam, ezt már nem tudom visszacsinálni. Ő elszaladt eloltani a lángokat, én meg beszaladtam a házba és sírni és imádkozni kezdtem.

Jó 2 óra telt így el, amikor egyszer csak kopognak. Péter az… Jajj. Biztosan visszaadja a kulcsokat és nem látom többet. Belép, és azt kérdezi, mondhat-e valamit. Persze. Olyasmi történt, amire nem számítottam... "Köszönöm." Néhány másodperc után megértettem, hogy azt köszöni meg, hogy én nem cigányként, hanem munkatársként tekintettem rá, akinek lehet ilyet kiabálni. Egymás nyakába borultunk, és végtelenül hálás voltam ezért. Valószínűleg 13 év múlva is az leszek még.

Ezzel a történettel azt tanította és tanítja nekem és nekünk Isten, hogy ő hogyan lehet hős helyettünk a mi életünkben is. Akkor és úgy, amikor és ahogyan nem is számítanánk rá. Ruhamosással kezdődött és a lelkem tisztulásával ért véget. Isten elvégezte azt a munkát a szívünkben, amire elhívott. Lebontotta a falakat és felépített helyette valami mást. Így lett a harangozóból barát, az avar égetéséből a szeretet lobbanása, fájdalomból közös öröm és emlék. Soli Deo Gloria!

A bejegyzést Páricsi Babett, Farkas Anikó és Dani László írta, a Független Színház "Roma hősök" workshopján. Berekfürdő, 2018.április 24.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Négy szelet torta

  Mit jelentenek számunkra az anyák? Mit tanulunk tőlük és melyek a legkedvesebb emlékeink anyukáinkkal? A legerősebb, legkitartóbb emberek, akik soha nem adják fel és mindig számíthatunk rájuk. A következő történet egy anyát, hőst mutat be, aki a gyermekeinek él. Kiskoromban nem volt mindennapos, hogy édességet kapunk. Mégis, mikor anyu ment a boltba, nagy reményekkel vártuk haza a testvéremmel. Vajon ma mit hoz nekünk? Nyalókát? Dinnyés rágót? Netán gumicukrot? Emlékszem, egyszer nagyot sóhajtott mikor ment a boltba, 500 forint volt akkor minden vagyonunk, kenyeret akart venni. Én nem tudtam mennyit ér 500 forint, de már akkor is annyit érhetett mint manapság, nem túl sokat. Mikor anyu hazaért, lerakta a kenyeret az asztalra, majd a zsebéből kivett 2 nyalókát és mosolyogva adta oda nekünk, majd a konyhába ment, hogy krumplit főzzön. Emlékszem, 6 éves voltam mikor először tortát kaptam. Csokis volt. 4 szeletet tudtak venni, nem volt többre pénz. 5-en ültünk az asztalnál, és 4 sz

Megállíthatatlanok vagyunk

  Mit jelent számunkra a család, a szülők és a testvérek? Mit teszünk meg a családtagokért és mit tesz értünk a család? Hogyan segíthetjük egymást az életben? A történetem az öcsémről szól, akire hősként tekintek az életemben. Gábor egyszerű ember, hatalmas szívvel, aki nagyon egyenes és strapabíró. A munkatűrő képessége igazi hősre vall, heti 5 napon át 16 órát dolgozik szakácsként, minden nap felkel, elmegy a munkába, mert ez a dolga. 18 éves volt, amikor kapott egy nagyon jó lehetőséget, hogy külföldön dolgozzon szakácsként, természetesen jóval több fizetésért, mint itthon. Ha elfogadja gyökerestül megváltozott volna az élete, de nem akarta egyedül hagyni anyát és engem sem. Csak mi vagyunk egymásnak hárman és soha nem hagynánk el egymást. Természetfölötti ereje van, úgy hozta az élet, hogy összeköltözött anyával, akiről egészségügyi okok miatt gondoskodni kell, de ezt sosem éltük meg problémaként, mi egyek vagyunk, szó nélkül teszi mindenki a dolgát -Gábor dolgozik, anya vezeti

Szeretetteljes szigor

  Mi az első dolog, ami eszünkbe jut a hősök kapcsán? Mitől tekintünk valakire vagy valakikre hősként? A legtöbben biztosan nem a szigort említenék meg elsőként. Ám ez a történet megmutatja, hogy a szeretetteljes elvárások és a tudatos nevelés, miként teremtett hősöket a szülőkből. Ahhoz, hogy bemutathassam a hőseimet egészen a gyerekkoromig kell visszanyúlnom…és bizony abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy édesapámra és édesanyámra is hősként tekinthetek. Ha diszkréten kellene megfogalmaznom, azt mondanám, kicsit sem voltam jó gyerek. Sok rosszaság fűződik hozzám, emellett öntörvényű és lusta is voltam. A családunkban mindig fontos szerepe volt a zenének. Apa még ma is orgonista a helyi templomban. A szüleim hamar felfigyeltek a tehetségemre és szerették volna, ha fejlesztem magam. De a zene mellett a tanulmányi eredményeim javítása is nagyon fontos szerepet kapott. Így a szüleim felosztották egymás között, hogy apa a zenei oktatásomban, míg anya az iskolai jegyeim javításába